Sokan vagyunk, sokak, sokszínűek, sokfélék. 

Mindannyiunkban meg van a tehetség, az érzék.

Tudjuk mit mikor mondjunk, és kinek.

Mi nevezzük magunkat arctalan költőknek.

Nem vágyunk arra, hogy csodáljanak

Hogy gondolatainkért kővel dobáljanak.

Gondolatainkat megosztjuk azzal, aki arra érdemes.

És nem kell, hogy dícsérésünkre ócska szavakat keress.

Nem attól lettünk azok akik vagyunk, 

Hogy közszemlére mutogassuk magunk.

Nem kellenek az üres szavak, mi tudjuk az igazat,

S mások szava nem különösebben izgat.

Sorstársakat, magunkhoz hasonlókat keresünk.

Néhány íráson, versen mindig megakad a szemünk.

Egymás előtt kimondani néhány dolgot nem félünk.

Mit másoknak említeni sem merünk.

Nem az a vágyunk, hogy különlegesnek láss.

Hiszen ha olvasol elérjük a kívánt hatást.

Tudjuk, hogy a lelke mélyén mindenki jó

Csak azt csinálják, ami nem nekik való.

Talán egyszer mindenki, aki itt arctalan,

Megmutatja, hogy bujkálni hasztalan.

Hisz egyenként mindenki tehetség,

S amit leír maga a megtestesült szépség.

Mielőtt elkezdtem írni, azt gondoltam: "mért ír mindenki névtelenül?". Tudni akartam kik azok. Kik bánnak olyan nagyszerűen a szavakkal, kik azok, akik nem akarják felvállalni, hogy tehetségesek? Azt gondoltam, ha írnék, én biztos elmondanám mindenkinek hogy én voltam. De amikor arra került a sor, hogy akár ismerősről, vagy magamról írjak, úgy döntöttem mégsem. Féltem attól, hogy ki-mit szól hozzá. 

Félek is.

De, elég pozitív dolgokat szoktatok mondani, szóval azt hiszem jó úton haladok.

Kellemes ünnepeket mindenkinek (:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.